Ráncok vers

Ágyamban fekszem este.

Az órából kihulló nagy, hosszú perceket az ujjaimra sodrom, s amíg ringat az ágyam s lágyan ringat a sodrony, eszembe jut, hogy minden vágyak íze múló.

Az ráncok vers nyitva áll s az acélos messzeségből tompán fölsír és búgva egy-egy távol vonat s a búgás elhal, mint az éjbe az alkonyat és újra fölsír, mint az emlék szava régről. Aludni nem tudok, a fütty, a kürt kisért, elröppent már az angyal is, ki lenne őröm, kínzó és forró ráncok gyűrődnek lepedőmön s izzadt karom kitárom, kinyúl a semmiért.

Sötétben áll az erkély és hűs eső szemerkél, alszik a rózsagömb is a vékony, csonka póznán s elgondolkodom: ha most csöndesen kilópóznám s rózsát szednék csokorba, többet százezernél Vagy csak ezret, csak százat, vagy csak huszat, tizet s a szúró tüskeszárat ujjaimba ásva, rohannék boldogan ki a füttyös állomásra s lobogtatnám a csokrot, a rózsát, a tizet.

S a búgó fütty közelről harsogna, tépne, fájna s a füstös vén kapú, a jövőknek boldog ív, kiengedne a vöröslámpás lokomotiv robogna be robajjal, zörögve és zihálva. És mindenkinek jönne anyja, vagy nővére, vagy ráncok vers s míg fölsír sok-sok örömsikoly, úgy állnék, mint kinek a szíve vére foly ráncok vers a csokrot szerteszornám a perron bús kövére.